Március 19.

Élesben indul a távoktatás. A "home ovi" már negyedik napja viszonylag zökkenőmentesen megy.
Egész jól átjön a tananyag!
De mi a fene értelme van ennek az egésznek?! Drága idős szeretteink fel sem fogják, hogy az ő védelmükben is van ez a mizéria! Mit nekik egy halálos kór?! Nekik halaszthatatlan dolguk van! Akkor hajrá! De innentől nincs nyifogás, hogy ilyen, meg olyan beteg!
Ha mi aktív dolgozók, és a gyerekek beleálltunk, hogy inkább beroppantjuk a gazdaságot, és itthon maradunk, hogy nekik se legyen bajuk, akkor ki is szeret kit?
Annyira nem nagy buli önként a négy fal között! Hogy ne hozzunk haza semmit. Erre a Tisztelt felmenőink mennek, mint a mérgezett egér! Pedig világ életükben azt hajogatták, hogy "Ha nyugdíjas leszek, ki se dugom az orrom a lakásból!". Most, amikor kéne, elfelejtik!
A fiatalok mehetnének dolgukra, mert nekünk tényleg nem halálos. Ha el is kapjuk, egy, vagy két hét rossz nap után kutya bajunk. Átvészeljük! De ők már nem biztos!
Az első éles távoktatásos nap után keresztben álló szemekkel, lezsibbadt aggyal ülünk. Ha belerázódunk, akkor menni fog.
Holnap délelőtt még itthon... Éjjel már én is beállok a csatasorba. A munkám itthonról nem végezhető.